A magyar állam működésében a pénz határoz meg mindent, és ő akarja megmondani, hogy milyen a jó startup – miközben a szerepe csak az kéne legyen, hogy a szereplők közti kommunikációt biztosítsa. Ráadásul sokszor sem a startupok, sem a tanácsadóik nem tudják, hogy hogyan kéne jó startupot építeni. Erről és még rengeteg másról beszélgettünk Hild Imrével, az Óbuda Uni Venture Capital CEO-jával és a HVCA Oktatási Bizottságának friss elnökével.
Kicsoda ma Hild Imre a magyar ökoszisztémában? Akcelerátor szakértő? Befektető? Tőkealapvezető? Véleményvezér? Nem a címeidre és a pozícióidra vagyok kíváncsi, hanem a szerepfelfogásodra.
A legjobb közös többszörös talán az, hogy ökoszisztéma-építő vagyok, ami kihívás és misszió egyben. Ezt valósítom meg különböző sapkákban. Kis ökoszisztémákra ez a jellemző:
ahol nincs még elég nagy tér specializálódni, ott előfordul, hogy a mentor egyben befektető, és még segít fundraisinelni is. Összecsúsznak a szerepek.
Nem New York-ban vagy a Silicon Valley-ben vagyunk, ahol vannak elég nagyok az iparágak ahhoz, hogy valaki csak egy szerepet töltsön be. De ezzel nincs bajom, tükrözi is az ökoszisztéma-felfogásomat, hogy szeretem ezeket a fluid szerepeket. Az Óbuda Uni Venture Capital-nél is összecsúszik az egyetem, a startup, a befektetés és a nemzetközi piacra lépés.
Nem lenne érdemes szigorúbban elválasztani a szerepeket egymástól?
A kategorizálás akkor ér valamit, ha a szereplők tudják is, hogy mit csinálnak: kell legyen elég mély szakmai és tárgyi tudásuk a saját területükről. Például hogy mit jelent a startupfejlesztés, mit jelent VC-nek vagy mentornak lenni. Magyarországon nem látom, hogy ez mindenki fejében tiszta lenne. De lehet, jobb is, hogy bele-bele kacsintunk egymás munkájába, mert így jobban megértjük, hogy a másiknak mire van szüksége.
A politikai újságírás irányából jövök, ahol rendkívül kritikusak vagyunk a szerephalmozással kapcsolatban. Nem tud valaki hitelesen például újságíró, véleményvezér és politikus is lenni egyszerre. Nem kockázatos a hasonló szerephalmozás a startup-ökoszisztémában?
Amennyiben az adott ember releváns módon tudja képviselni a különböző szerepeit, akkor ezt elfogadhatónak tartom.
Nemrég megválasztottak a Magyar Kockázati- és Magántőke Egyesület (HVCA) Oktatási Bizottságának elnökévé. Mivel járult hozzá eddig a HVCA az ökoszisztéma építéséhez, amiért annak nevét e címmel magadra veszed?
Egyrészt a HVCA az elmúlt körülbelül 15 évben átfogóan képviselte a magyar kockázati tőkét. Másrészt ha meg akarjuk változtatni a közbeszédet a startup befektetésekről, azt nemcsak a partvonalról illik és érdemes megtenni, hanem be is lehet szállni.
Az Oktatási Bizottság elnökeként a tervem az, hogy nem csak azt célozzuk meg, hogy a startupok jobban megértsék, hogy mire való a venture capital. Hanem azt is, hogy a venture capital képviselőit is képezzük arra, hogy mik a legkurrensebb befektetési módszerek, átvilágítási technikák, vagy hogyan lehet bevonni LP-ket (limited partner, aki biztosítja a tőkét a kockázati alapoknak a befektetésekhez – a szerk.) bevonni a tőkealap-szerkezetbe.
Sok új platform, technológia, lehetőség létezik, amit nem használunk és hangsúlyozunk ki eléggé. Van egy nagy információs szakadék a szakma nagyöregjei és a fiatalabb generációk között – az utóbbiaknak nem kellett feltétlenül megküzdeni olyan problémákkal, mint az előbbieknek. Ahogy a startupok képzésére, ugyanúgy a VC-k és az angyalok képzésére is szükség van. Tehát ismeretterjesztő, oktató szerepet vállalok ezzel a pozícióval.
Azzal, hogy mi volt a múltban, lehet foglalkozni, csak minek…
Például azért, mert elmond valamit a te vezetői szerepfelfogásodról és képességeidről, hogy mit akarsz másképp csinálni, mint az elődeid. Az OB munkájából körülbelül annyi látszott eddig, hogy ismeretterjesztő eseményeket, workshopokat szerveztek, nem tudni, mekkora látogatottsággal, alapvetően a HVCA tagjainak, mellékesen külsősöknek. Ehhez képest várható tőled másféle, innovatívabb megoldás?
Nem a formán szeretnék újítani, a rendezvények szervezése alapvető tevékenysége a HVCA-nak. Ezek helyszínén sem kell változtatni: oktatási intézmények és a HVCA-tagság. Sokkal inkább a tartalmon kell változtatni.
Azon, hogy ezeknek az előadásoknak, workshopoknak a központi szereplője a vállalkozó legyen, illetve jobban be kell mutatni a nemzetközi trendeket, jó példákat. Keveset foglalkozunk Magyarországon a nemzetközi VC iparággal és annak újításaival.
Az ÓUVC-nél is ezt csináljuk. Vállalkozóközpontú venture-t építünk, és nemzetközi piacra akarunk vinni projekteket. Bármely startup értékelése akkor fog növekedni, ha eléggé nemzetközi tud lenni. Ha megnézzük, a top 5 legjobban menő, magyar startup közül mindegyik külföldi befektetés révén és után szerzett magas értékelést. A magyar ökoszisztéma viszont egyelőre szinte egyáltalán nem nemzetközi. Ezen például azzal lehet változtatni, ha ki tudjuk szélesíteni a befektetői kört nemzetközivé: megjelenünk nemzetközi eseményeken és a nemzetközi befektetői térképen.
Amikor a magyar startup-ökoszisztémát értékelik különböző eseményeken, megvannak a tipikus buzzword-ök: a magyar startupok nem elég nemzetköziek, nincs meg a tudásuk a nemzetközi tőkebevonáshoz, nem elég ambíciózusak, nem elég kockázatvállalóak. Nem érzed úgy, hogy divat lett shamingelni a magyar startupokat, azok minőségét az ökoszisztémában?
Azt általánosságban le lehet szögezni, hogy a magyar startupok elmaradnak még a kelet-európai társaiktól is, de ez nem az ő hibájuk. Nem azért van ez, mert nem tehetségesek a magyar startupperek – ezt be is bizonyítják akkor, amikor megjelennek nemzetközi téren, és ahhoz a nemzetközi körhöz hasonlítják magukat, ami számít.
Akkor kinek a hibája?
Úgy vélem, az elmúlt 5-10 év állami beavatkozásának az eredményét látjuk. A közbeszéd abba az irányba fordult, hogy sikerként könyveljük el azt, ha valaki „nyer egy pályázatot”. Nyereményként kezeljük a pályázati pénzt, ami sokszor meglátszik azon is, hogy azt a „nyertes” hogyan költi el. Ezzel megegyezően a befektetést is sikerként kezdtük el értékelni – miközben ez önmagában korántsem az.
Megjelent az állami narratíva, hogy hogyan kell startupot építni, hogyan kell startupokba befektetni – a Hiventures erre jó példa –, aminek a hatása egy pénzköltő narratíva felépülése lett az ökoszisztémában. Várom azt a listát, ami felsorolja az ezzel a narratívával kreált, magas értékelésű cégek sorát.
Forrás: Hiventures / Facebook
Mitől rosszak akkor a magyar startupok? Csak ettől, az állami narratíva hatásától?
Nem csak ettől. A magyar startupok sokszor magukon viselik azokat a sztereotíp hátrányokat, amiket nem kellene. Az elmúlt fél évben az ÓUVC-ben 220 céget néztünk meg, alaposan. Abból a 20 cégből, amivel jelenleg foglalkozunk, egyetlen kivétellel mindegyiknél van valami probléma a tulajdonosi körben.
Személyes konfliktusokra gondolsz az alapítók között?
Nem, ha vannak ilyenek, azokat még nem látjuk. A cap table-t viszont már igen. Azt látjuk, hogy egyszerűen túl nagy a részesedése egy-egy embernek, nem logikus, hogy miért úgy néz ki a cég, ahogy. Látni lehet előre, hogy egy-két befektetési kör után a cég finanszírozhatatlan lesz, mert nem fog tudni új befektetőt bevonni. Mert az új befektető annyira sértené az igényeivel a vállalkozó érdekeit, hogy nem lesz érdeke a céget finanszírozni. Az, hogy hogyan kellene kinéznie egy cap table-nek, azt hogyan kellene felépíteni, nem magától értetődő, de ezt senki nem mondja el az induló magyar vállalkozónak.
Azt se mondja el senki neki, hogy a legfontosabb nem a 3-4 fős csapat, hanem ő maga mint vállalkozó és az a rendezési elv, ami alapján a csapatot összeállítja.
Amikor megmutatom egy-egy hazai cégnek valamelyik nagy nyugat-európai vagy amerikai akcelerátor, befektető ideális finanszírozási chart-ját, hogy a startup születéstől az IPO-ig milyen utat jár be, szinte mindig csalódott arcokat látok, hogy ez nekik nem fog összejönni, mert nem így rakták össze a céget.
Lefordítom: abban, hogy a magyar startupok nem elég jók, nem a startupoknak van igazán nagy felelősségük, hanem egyrészt annak az attitűdformáló magatartásnak, hogy az állam elárasztotta könnyű pénzzel a piacot, és a befektetések minősége helyett a mennyiséget tette meg vezérlőelvnek. Másrészt annak, hogy a piac tele van inkompetens VC-kkel, inkubátorokkal és mentorokkal, akik nem azt adják meg a vállalkozóknak, amire szükségük lenne.
Mivel nem vagyok senkinek a bírája, olyat nem állítanék, hogy inkompetensek ezek a szereplők. Azt viszont látni, hogy a startupok nem mindig a megfelelő tanácsokat kapják. Nem mindig a megfelelő eszközzel finanszírozzák a céget. Nem mindig a megfelelő érvelési képességű ember ül az asztal másik oldalán, aki így hagyja a másiknak, hogy 200-300 milliós befektésért cserébe letolassák vele a nadrágját. És ezek nem feltétlenül azért történnek, mert inkompetensek vagy tájékozatlanok lennének a szereplők, hanem azért, mert nincsen előttük jó példa, akitől tanulni lehetne. Nincsen egy jó mintánk, hogy így lehet építeni egy unikornist.
Mi akkor a jó hozzáállás a startupokhoz?
Nem szabad gyámolítani a startupot. A jó mentor nem beszél naponta egy órát a startuppal, hogy megmondja neki, mit csináljon. Hanem havonta egyszer beszél velük húsz percet, aminek a nagy részében a startupper beszél, és ő csak kérdez. Általában a kérdéssel tudja a mentor a legjobb feedback-et adni. Szakmai kérdésekben pedig tárgyilagosnak kell maradnia.
Ugyanígy a VC-nél. A VC nem akkor teszi jól, ha agyon korlátozza a startupot, és alig várja, hogy egy reverse vesting-gel el tudja venni a tulajdonrészt a cégtől a neki legkevesebb pénzért. Akkor teszi jól a dolgát, ha csak abba a cégbe fektet be, akinek elhiszi, hogy meg tudja csinálni az ötletét. De a VC-nek nem kell tudnia megítélni az ötletet sem, mert ott rendre pénzügyi szakemberek dolgoznak. Nekik arra kell jó szemük legyen, hogy ki a jó vállalkozó.
És akkor ott van egy Hiventures, ami még büszkélkedik is azzal, hogy 400-as portfóliója van. Kötve hiszem, hogy ott mind a 400 projekt esetében körültekintően meggyőződtek volna arról, hogy mindenki képes megvalósítani az ötletét. Mi a véleményed a Hiventures-ről és az állam szerepéről az ökoszisztémában általánosságban?
Az állam szerepe általánosságban az, hogy megteremtse a játszóteret, de ne mondja meg, hogy ki mivel játsszon.
Kell a tér, fizikailag és virtuálisan is, ahol a szereplők ingyen vagy nagyon költséghatékonyan tudnak érintkezni és konzultálni. Minden startup-ökoszisztémát a kommunikáció sűrűsége, gyakorisága határoz meg – ez viszont nem történhet meg bizalom, kíváncsiság és feedback nélkül. Az államnak alapvetően ezt kéne biztosítania.
Ehhez képest az állam jelenleg – nemcsak a Hiventures – azt akarja megmondani, hogy ki a jó, és ki a nem jó. Kinek jár, és kinek nem jár. Ez még korai, még nem Izrael vagyunk, még nem ismerjük eléggé azokat a markereket, amik alapján valakire rá lehet mondani, hogy jó vagy nem jó.
Azt finanszírozza jelenleg az állam, hogy a startupok valamilyen vélt vagy valós üzleti tervet valósítsanak meg. Nem pedig ahhoz akar hozzájárulni, hogy a cégek először egy tippet, ötletet egyáltalán validáljanak, majd iteratívan módosítsanak az ötleten az alapján, hogy mire van szüksége a piacnak.
Nem lehet azt elvárni egy startuptól, hogy tudja, hogy hol lesz öt év múlva.
Vannak persze jó példák az állami működésben is: amikor bevonnak jó külső szakértőket, akiknek a véleményére adnak is. De nem ez jellemezte az elmúlt 15 évet. Az államnak végre hátrébb kéne lépnie: kevesebb pénzt, de több lehetőséget kéne adnia arra, hogy fejlődjön önmagától az ökoszisztéma. Azokat a piaci szereplőket kéne támogatnia akár pénzzel, akár természetbeni juttatással, akik eredményeket tudnak felmutatni, hogy minél közelebb kerüljenek a sikerhez, és minél sűrűbb legyen a kommunikáció.
Az állami szférában szerzett tapasztalataimra alapozva kérdezem: reális ilyen, alapvetően piaci elvárásokat támasztani az állammal szemben, miközben az természetéből adódóan egy politikai gépezet, amiben a politikai érdekek beleszólnak abba, hogy közpolitikai cselekvéseket hogyan és kikkel valósítsunk meg?
Annyiban nem reális elvárás, hogy ahogy láttam, a magyar állami működésben a pénz határoz meg mindent. Minden a pénzből indul ki, és a pénzzel végződik. Egy olyan területen viszont, ahol nagy hangsúly van a felfedezésen és az együttműködésen, ott nem minden a pénz.
Bizalmat kéne szavazni azoknak ezekre a döntéshozói pozíciókra, akik értik a startup-ökoszisztéma működését, mert ott voltak sok évig. Magyarországon az ilyen emberek száma jelenleg nulla. Az elmúlt 14 évben láttam négy rendszerváltást ilyen értelemben: minden, innovációért és startupokért felelős állami tisztségviselő lelkes volt, mindenki jobban akarta csinálni, mint az előző. De végül csak a bizonytalanság volt folytonos a működésük során.
Mi, a piaci képviselők – akiknek egyike vagyok én is – vagyunk az állandóak, és ők a változók. Ezt be kéne egyszer látni.
Akkor most bejelentkeztél egy innovációs államtitkári posztra? El tudnád képzelni magad ilyen szerepben?
Nem tudom elképzelni, mert ilyen pozícióba egy olyan államigazgatási vénájú ember való, aki szeret nagy struktúrákkal dolgozni. Ez nem én vagyok. Sokkal gyakorlatiasabb vagyok: engem az izgat, hogy valós eredményeket érjünk el akár kicsiben is, mintsem hogy nagypolitikát hajtsak végre vagy befolyásoljak. Amikor az állam szerepéről megnyilatkozom, azt azért teszem, hogy vegyük már észre, hogy mi van a nemzetközi térben, ott hogyan csinálják, mik a jó példák. Nem azért, hogy politikai babérokra törjek.
Az észtek például nem sokban különböznek tőlünk nyitottságban, bizalmatlanságban, mégis van 13 unikornisuk. Ennek véleményem szerint az az egyszerű oka, hogy az észt ökoszisztéma szereplői megtanultak startupot fejleszteni. És nem az államtól tanulták ezt meg, hanem egymástól. Volt egy szerencsés dobásuk a Skype-pal, amit amikor eladtak a Microsoftnak, több mint száz milliomos lett Észtországban. Nekik egy részük más vállalkozásba kezdett úgy, hogy már tudták, hogyan kell ezt csinálni. A másik részük pedig elkezdett más cégekbe befektetni, és már tudták, hogy milyen tanácsokat kell adni a kezdő vállalkozóknak.
Ez a fajta tudás a magyar ökoszisztémából egészen addig fog hiányzni, amíg észre nem vesszük, hogy hiányzik, és nem kezdünk el külső segítséget igénybe venni. A külső segítség pedig nem pénz, hanem azoknak a valamilyen eredményt elért, külföldön élő magyaroknnak az összessége, akiknek számít, hogy mi történik Magyarországon.
Volt egy vita a Forbes-on Biás Csongor és Balogh Petya-Langmár Péter között arról, hogy tulajdonképpen kiket érdemes akár pénzzel, akár tudással, tapasztalattal, edukációval támogatni: a piramis csúcsán lévő, jó minőségű, de mennyiségben kevesebb startupokat, vagy a piramis egészét, köztük a rosszabb minőségű projekteket is? Te hol állsz ebben a kérdésben?
Mindkét oldalnak vannak jó érvei.
Viszont amiatt, hogy az ökoszisztémában kellő mértékű impact legyen, és elkerüljük a kulturális elitesedést, Petyáék álláspontja felé hajlok inkább. A kevésbé kiemelt, kevésbé sztárolt startupoknak kellene megmerítkezési lehetőséget adni nemzetközi környezetben.
Azt a változást kell elérni minél nagyobb számban, ami meglátszódik egy startupon akkor, amikor kimennek akár csak két hónapra egy nagy, nemzetközi akcelerátorba.
Milyen változásról beszélünk konkrétan?
A túlzott magabiztosság helyett megkomolyodnak, megszerzik a kellő alázatot a probléma kapcsán. A passzivitás helyett kérdeznek és kezdeményeznek. A feltételezések helyett tényekre kezdenek el hivatkozni. Azonnal visszajeleznek, és maguk is meghallgatják, megértik a visszajelzést. Értékelik azt, ha valaki foglalkozik velük, segít nekik, és utána visszaadnak.
Biás Csongor, a Startup Hungary ügyvezető igazgatója, Györkő Zoltán, a Balabit egykori vezérigazgatója, valamint Balogh Petya és Langmár Péter, a STRT Holding alapítói és vezetői áprilisban a SMART Konferencia keretében szervezett SMARTup!-on járták körbe mélyebben, hogy baj-e az, hogy kiszáradt a magyar startuppiac. Forrás: Stiller Ákos / IVSZ
Rengeteg érintett téma oda vezet vissza, hogy az ökoszisztéma kulturális mindset-jén van mit javítani. Erre a reflexszerű válasz minden startupos rendezvényen, hogy a sikersztorikat állítsuk központba, mert azok szolgálnak példaként és emelik a vállalkozói kultúrát. Nem túlmisztifikált a sikersztorik hatása? Nem látom, hogy például a LogMein, a Seon, a BitRise vagy az AImotive ablakba tett sikere olyan nagy hatást ért volna el. Ezt ez az interjú is jól mutatja.
A kérdés, hogy mit értünk ablakba tétel alatt. Az egyik módja ennek, hogy sztároljuk a sikeres vállalkozókat, a másik, hogy ők maguk szólalnak meg. Az, amit például Balogh Petya csinál, hogy folyamatosan beszél, és evangelizál, hiányzik másokból. Kevés az, ha valaki egy sikeres cég vezetőjeként havonta egyszer hajlandó megszólalni. Azt hiányolom, hogy sok sikersztori nem szán rá még egészen pici időt sem, hogy megmutassák az öt évvel ezelőtti magukat, és hogy miket tettek a sikerükért. Nekik aktívabbnak kéne lenniük.
Másrészt akiket említettél, úgymond hétköznapi neveknek számítanak ma már az ökoszisztémában. De rajtuk kívül is van még jó pár olyan cég, akik sikeret értek és érnek el, és soha nem hallunk róluk.
Azért nem, mert nem illenek be abba az általános sikerkontextusba, hogy mindent csak befektetéssel lehet elérni, és nagyon magas lesz az értékelésük. Elég sok olyan embert ismerek, akik a vállalkozói képességükre alapozva, de befektetés nélkül értek el sikereket. Én őket ünneplem, az ő sikerüket szeretném kommunikálni mindenkinek.
Ez persze nem zárja ki azt, hogy ezek a vállalkozók végül befektetést kapjanak, de én éppen annyira ünneplem azt, aki nulláról, befektető nélkül ért el tízmilliárdos exitet.
Nem vagy ezzel az ünnepléssel egyedül?
Lehet, hogy egyedül vagyok, de vállalkozó vagyok, és így tudom, hogy a vállalkozó a lényeg. Ha ő nincsen, akkor semmi nincsen. Nem a befektetőért jött létre a startup-ökoszisztéma: komoly vállalkozó nélkül a befektető sem megy semmire. Ezzel szerintem minden komolyabb befektető egyetért.
Nem azért korlátozott a sikersztorik hatása, mert a skála másik végét, a fuck up sztorikat nem meséljük el az ökoszisztémában, és így nincs mihez viszonyítva ünnepelni a sikereket?
Ebben lenne szerepe az újságíróknak is. De nem látom ilyen borúsan a helyzetet. Elég sok olyan vállalkozót ismerek az elmúlt 10-15 évből, akik bármikor elmondják a maguk fuck up sztoriját, akár egy mondatban is összefoglalva. „Nem voltak hozzá embereim.” „Rossz társalapítóm volt.” „Elhittem a saját fantáziáimat, pedig a tényekre kellett volna szorítkoznom.” „A befektető megfojtotta a céget.” „Nem valós problémát akartam megoldani.”
Azonban kell az, hogy az ember nyerjen már egy meccset, és utána mesélhessen arról, hogy hogyan vesztette el a korábbi meccseket. Ha ez megvan, már nem vagyunk annyira szégyenlősek, mint voltunk 10-15 évvel ezelőtt. Pont azért, mert volt elég idő sikereket elérnie. Érdemmé válik, hogy megmutathatod másoknak, hogy hogyan tanultál a kudarcodból, és akarsz is segíteni ezzel másokon.
Ha már utaltál rá: szerinted milyen szerepet kell betölteni a médiának a startup-ökoszisztémában ahhoz, hogy hozzájáruljon annak fejlődéséhez?
A disznóságokat, a negatív dolgokat is kell feltárni. Napvilágra kell hozni azokat a sztorikat is, amiket az emberek a kávéházi asztalok mellett elmondanak egymásnak.
Természtesen nem személyeskedve, hanem konkrét példán keresztül bemutatva, hogy milyen zsákutcákat kell elkerülni a korai fázisban. Így tudnak a szereplők okulni ezekből az esetekből, hogy elkerülni őket. Attól még, hogy nem beszélünk róluk, ezek az esetek léteznek, és bizony a vállalkozóknak nem mindig magukat kell okolniuk a kudarcért.
Sajnos a magyar startupmédia elment a nagyot mondásba. Nagyot kell mondani, különben nem olvassák el a cikket. Olvastam olyan cikket, ami a következő nagyszerű startupnak egy 6 millió forintos éves árbevételű projektet nevezett meg. Arról viszont nem olvastam cikket, hogy valakit hogyan vágott át a palánkon a befektetője. Vagy hogy mik azok a mondatok egy befektetőtől, amik hallatán jobb, ha menekülsz. Minden azért van, mert ezeknek a sajtóorgánumoknak fontosabb a befektető jó oldalán állni, mint a tényszerű – és gyakran a befektető számára kényelmetlen – valóságot feltárni.
Ennek a háttere nem az üzleti élet logikájában keresendő? Azért finomkodik a startupmédia, azért nem mond senkiről sem rosszat, mert ki tudja, hogy X év múlva még milyen előnyöket realizálhat az adott szereplőtől.
Az előző kérdés arra vonatkozott, hogy mire kéne fókuszálnia a médiának: szerintem arra, amit elmondtam. Ehhez viszont olyan függetlenség kell, ami nincsen meg. A startupújságírást ki finanszírozza? Nem a startupok. Hanem általában a befektetőhöz köthető szponzorok és nagyvállalatok. Azokból lesznek a sztorik, amik a befektető érdekét szolgálják, és amik után jönnek a szponzori pénzek.
És csak egyszer próbálj meg rosszat írni valakinek az érdekeltségéről, soha többet nem fog nálad hirdetni.
Van erre a dilemmára megoldás?
Nem tudom. Lehet, hogy ma nincsen. De nagy szükség lenne egy olyan médiumra, amely valóban független és a valóságot írja le. Ez segíthetne a teljes ökoszisztémának tisztulni, tanulni, fejlődni és – aminek talán a leginkább híján vagyunk – bizalmi viszonyt kiépíteni a szereplők között.
INTERJÚFOTÓK: Jakab Eszter / InnoMaker Partners
